Bevezető

 

 

Namasté – az Olvasó köszöntése

 

 

A bennem élő Isten köszönti a benned élő Istent – ez a namasté hevenyészett ezoterikus fordítása-értelmezése.

Ám értelmezhetjük így is:

Halhatatlan lelkem köszönti az Olvasó halhatatlan lelkét.

Ebből persze arra is lehet következtetni, hogy én hiszek a reinkarnációban, amit a legtöbben lélekvándorlásnak fordítanak. (Kissé részletesebben kifejtve: a re jelentése vissza; az iné /itt, most/ –ba, -be; a carnispedig húst jelent; a reinkarnáció tehát szó szerint azt jelenti, hogy ’vissza a húsba’, de legtöbb idegenszó-tár így értelmezi: ’megtestesülés’.)

Nos, kedves Olvasó, én nem hiszek a reinkarnációban – én tudom, hogy  van.

Tudom, mert nagyon sok olyan szöveget, leírást, képet és filmet láttam, ami meggyőzött arról, hogy az emberi test halála után – bizonyos idő elteltével – az abban működött lélek egy másik emberi testben jelenik meg. A sok forrás közül dr. Michael Newton Lelkünk útja című, háromkötetes művét ajánlom tiszta szívvel a kedves Olvasónak (az Agykontroll Kft. adta ki Budapesten 2002-ben).

Newton doktor sajátos és újnak mondható módon azt is bizonyítja, hogy a lélek az ún. köztes létben (vagyis a két inkarnáció között) előre kiválasztja azokat a szülőket, akiknek a leendő gyermekébe majd reinkarnálódni fog.

Szépen kérem a kedves Olvasót: azért, mert számára elfogadhatatlanok a fentírtak, ne utasítsa el ezt a könyvet, hanem fogadja el a „Virágozzék minden virág!” kínai mondás egyik megjelenésének, és mindenféle elkötelezettség nélkül olvassa el első hetven(két) évem történetét.

Már most leírom, hogy miért szerepel a könyv címében is ez a nagyképűnek vagy poénkodónak tűnő jelző.

Nos, a kályhától (vagyis a kezdetektől, az alapoktól) indulva hadd szóljak arról, hogy 7 fő csakra irányítja és segíti az ember testi-lelki-szellemi működését. A forgó kereket jelentő csakra szó azokra az energiafelvevő-, -átalakító és (részben) -felhasználó központokra utal, amelyek a gáttól a fejtetőig találhatók az emberi testben és az azt körülvevő energiaburokban: az aurában. A tibeti, indiai, kínai és japán, valamint egyiptomi szent iratok már ötezer éve tartalmazzák leírásukat és rajzukat is. Torokszorító, hogy minden csakra működési területe sok egyéb mellett magába foglalja egy-egy belső elválasztású mirigyét is, más szavakkal minden belső elválasztású mirigy működése valamelyik csakráéhoz kötődik. S e létfontosságú hormontermelő mirigyeket a nyugati orvostudomány csak kb. kétszáz éve ismeri…

A csakráinkat 7-7 évig fejlesztjük, így 49 éves korunkra válunk ilyen szempontból érett emberré – s hadd használjam megint a torokszorító jelzőt, azt az eredendő tudást feltételező népi mondást idézve, mely szerint „Az embernek ötven éves korára nő be a feje lágya”.

A hivatkozott szent iratok egyetértenek abban is, hogy az ember háromszor fejlesztheti csakráit – az elérhető életkor így 147 év. Az életterv (sorskönyv), a genetikai örökség, a természeti és a társadalmi környezet, a táplálkozás, az alkohol, a nikotin, a gyógy- és kábítószerek hatása, a kevés mozgás és az emberi kapcsolatok hiánya vagy negatívan ható rendszere csökkentheti ezt a kort – de egyáltalán nem számít a fentiek ismeretében csodának az egyesek által bizonyítottan elért 110-130 éves életkor.

Nos, ennyit az én első hetven évem sorszámjelzőjéről.

 

 

 

 

 

A szülők kiválasztása két esélyre

 

 

Még napjainkban is fájdalmasan magas a halva született gyermekek száma. Ezek a tragédiák – írja Newton doktor is – elsősorban a szülők figyelmeztetése, nevelése érdekében történnek. Valamit meg kell érteniük, meg kell jegyezniük ezeknek az embereknek, vagy – érzelmi szinten – meg kell tapasztalniuk, el kell fogadniuk, avagy éppenséggel el kell utasítaniuk valamit. Mindez tehát nem csak a gyermek, hanem sokszor az anya és/vagy az apa lelkével kapcsolatos.

            Az én édesanyám: Péter Rozália egy kilencgyermekes család hetedik, a Bika jegyében született lánya volt (csak az elsőszülött gyerek volt fiú). Művész-lélek: épp, hogy megtanult járni, és már táncolt, csak táncolt, piruettezett (egy szeszgyári kocsis lányaként) - egészen hatéves koráig (az I. csakra fejlesztésének utolsó éve!), amikor tífuszos lett. 1922-ben történt mindez, Róza bekerült az ún. ingyen-kórházba – ahol egyszerűen meg sem forgatták a sokáig magas lázban fekvő beteg gyereket. Így nemcsak öklömnyi felfekvési sebek gödrei torzították el combját, fenekét, hátát – de a bal lába megbénult egy életre. Közel 90 fokosan behajlítva bénult meg valószínűleg a sokáig a bal oldalán felhúzott térddel fekvő kislány lába. Élete végéig ortopéd cipőt hordott. Így is deformálódott a csípője, a dereka, a háta. Ezzel együtt vidám-alaptermészetű, mulatni, énekelni szerető ember volt. Harmadik házasságom esküvőjén az anyám – betöltve már a hatvanegyet is – még dobbantott ép jobb lábával a zene ritmusára. Két elemit végzett, de élete végéig írta nagyalakú vonalas füzetekbe a magyar nóták és a slágerek szövegét – „Hogy ne felejthessem el, Antika” – magyarázkodott.

            Az édesapám: Csíki István a Kos jegyében született. Tudjuk, hogy az egymást követő jegyek meghaladják, tagadják egymást, és Kos, Bika, Ikrek a sorrend (én Ikrek vagyok…), tehát a szüleim már az asztrológia szerint is nehéz házasságot kötöttek. Apáméknál a román zsidó anya: Sofia Pîntilie hordta a nadrágot, mert férfiként dolgozott és seftelt, de úgy is ivott és káromkodott. A magyar férje csendes, mosolyogni a padlásra járó ember volt, bár a padlást arrafelé hiúnak mondják. A négy (életben maradt) gyerek közül az apám volt a legidősebb. Ő hat elemit végzett, és szakmát, szakmákat tanult: cipész volt és pék, de a szobafestéshez és mázoláshoz is értett. Ezermester volt: később olyan hintát épített nekünk a kertben, amelynek a tetején lévő repülőgépnek meg-megforgatta a propellerjét s szél… Magának való ember volt, sajátos humorral (tréjászkö reggeli, énekelte a rédzselé helyett – vagyis a reggelit éltette, nem a királyt… Ki is kötötték érte rendesen. /A kikötés olyan rafinált kínzási módszer, hogy a csuklójánál fogva inkább fel-, mint kikötött embernek a lábujjai majdnem hozzáérnek a talajhoz, de csak majdnem. Ügyes, mi? Képzeljék el, így függeszkedni órákon át!/). Az apám inkább fütyörészni szeretett, mint énekelni, s ha énekelt is, át-átírta a szöveget – lásd fent. Fiatal korában bejárta Romániát, s ennek később is hasznát vette, vettük. A déli területeken Stefan Pîntilie néven élt és dolgozott, mert így könnyebb volt minden. Az anyámat mindig Rózsikának hívta, a legvadabb veszekedések, verések közben is. Igaz, ő is mindig egy nevet használt: Pista, ne üss! – sikoltotta ilyenkor.

            Jellemző a házasságukra (is), hogy az apám eredetileg az anyám húgának: a fiatalabb, sudár termetű, hallgatag Erzsinek akart udvarolni (aki ráadásul irodában dolgozott /az anyám gyerekkora óta cselédeskedett/ s aki később öngyilkos lett egy szerelmi bánatában), de rendre a mosolygós, bőbeszédű, bice-bóca későbbi anyám ment ki a fütyörészésre… Aztán valahogy összeszoktak. 1936. február elsején kötöttek házasságot, november 9-én született a bátyám.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A fogantatásról s a születésről

 

Ez a vers így felnőtt fejjel az én képzeletemben fogalmazódott meg. Az anyám később azt mondogatta (Istenem, miért? S miért nekem?): lehet ám, hogy nem is Csíki István, hanem egy románul Julius – magyarul Gyula nevű bácsi az én édesapám. Több külső kapcsolata is volt – mondhatjuk mai szóhasználattal –, sokról mi is tudtunk, s persze legutoljára az apám szerzett  tudomást az éppen aktuálisról, vagy legalábbis így látszódott… Olyankor persze aztán voltak nagy veszekedések, sikoltozások, ételes-edény-ágyba-dobásai, és nagy, véres verések káromkodások, átkozódások közepette vagy nagyonis némán, összeszorított szájjal… Ezek után néha, egészen addig, amíg iskolába nem kezdtem járni, amikor az apám a verés-veszekedés után elment dolgozni, az anyám megfogott engem, és világgá mentünk: egy bácsihoz, egy nénihez, vagy csak ki az állomásra, hogy néhány nap után hazasündörögjünk, fogadva a verést, a megvető szavakat… De ez már később volt. Sokszor, Istenem, de sokszor – de később.

            1937 végén vagy 38 elején az történt, hogy az apám megint elment délre munkát keresni, ám mind ritkábban küldött pénzt meg néhány sort, aztán semmit sem hozott a postás. Az anyám meg ott állt, kissé jobbra dőlve, mert béna bal lábára ortopéd cipőben sem nehezedhetett, s csak törte a fejét, hogy mit is tegyen, mit tehet. Május közepe táján aztán valakire rábízta a másfél éves bátyámat, ő meg bement az ingyen-korházba, ahol a román apácák azt tanácsolták: imádkozzon Szent Antalhoz, hogy vegyen engem magához még születésem előtt.

 (Az én öreg, de újra a húsba készülődő lelkem pedig csak ott lebegett az anyámban és körülötte, várva, hogy az idő kiforgassa a megoldást. /Lelkem előtt az öreg jelzőt több szakértő is használja, egyetértve abban is, hogy legutóbb a 14. századi Egyiptomban éltem, mert nem kell már gyakran reinkarnálódnom a fejlődés érdekében. Így is szólítanak, ha látjuk egymást: Mi van, te egyiptomi?/)

Mert az is egy megoldás, hogy halva születek vagy meghalok szülés közben, illetve közvetlenül utána – ez akkoriban még nagyon gyakori volt, főleg egy ingyen-korházban. Az én lelkem így visszatér a köztes létbe (B program, mondhatni kissé cinikusan), s az én halva születésem/korai halálom lecke az apámnak és az anyámnak is, hogy lám az ártatlan kisded életébe került az ő bűnös, erkölcstelen viselkedésük; illetve isteni beavatkozás, hogy legalább nagyobb baj ne legyen, s hogy ne kelljen az anyámnak örökké azt figyelnie, hogy kire hasonlítok jobban, s az apám se szégyellje olyan nagyon, hogy egy kicsivel s egy picivel hagyta támogatás nélkül a törvényes hitvesét; és mindenféleképpen hálára és örömködésre ok az apácáknak, hogy Szent Antal – Isten tudtával és beleegyezésével – meghallgatta az imát, tehát íme, igenis bizonyítható az ima meghallgathatósága és az abban foglaltak teljesíthetősége… A lelkem pedig tiszta örömöt élhet át, megnyugvást és szeretetet, mert tudott segíteni két rászoruló embernek, hogy tisztulnának meg.

De hát nem ez történt.

A második esély valósult meg: élve és egészségesen megszülettem június elsején (az órát és a percet nem tudjuk pontosan, de minden asztrológus késő estét mond), és azóta is élek, bár többször voltam súlyos beteg, kétszer pedig közvetlen életveszélybe kerültem később.

Nagy dilemma ez, és sok hírtelen, orvosilag nem indokolt, érthetetlen haláleset, illetve lassú vagy gyors önpusztítás, öngyilkosság hátterében ez hat: van egy részletesen kidolgozott életterv arról, hogy mit és hogyan kíván tanulni-gyakorolni új életében a lélek, vannak gondosan kiválasztott szülők, akiket nem kell nevelni az újszülött elvesztésének megélésével – és a lélek mégis ellehetetlenül, s ezért úgy dönt, hogy visszavonul.

A gondok már a méhen belüli fejlődés során felléphetnek. Mert hiába egyértelmű, hogy példának okáért a köztes létben kiválasztott hegedűművész-pálya inkább introverziót és így flegmatikus vagy melankolikus temperamentumot igényel (s ezek natív: velünk született személyiségjegyek), már az ivarsejtek egyesülésének pillanatában sérülhet a terv. Bifurkációnak hívják az úgy nevezett kétesélyes lehetőségeket: jobbra vagy balra, le vagy fel, stb. Az emberi magzat kialakulása során számos ilyen bifurkációs helyzet keletkezik – hangsúlyozom, a velünk született személyiségjegyeknél is –: valaki lehet intro- vagy extrovertált, jobb- vagy balkezes, stb. A két kiválasztott egészséges szülőjelölt ivarsejtje pedig egyaránt tartalmazza az illető domináns: uralkodó, megnyilvánult és recesszív: elfojtott, nem érvényesülő tulajdonságait. Így tudjuk, hogy – példánknál maradva – az introvertált ember jungi Másik vagy Árnyék személyisége (ami tehát elfojtott, nem megnyilvánuló, illetve csak bizonyos helyzetekben figyelhető meg) inkább extrovertált, és fordítva. Ám, hogy a méhen belüli fejlődés során melyik válik dominánssá és melyik marad recesszív, az előre nem programozható, csak tervezhető.

Ugyancsak a méhen belüli fejlődés során érhetik a magzatot olyan külső hatások is, amelyek szintén nem tervezhetőek és kivédhetetlenek: baleset vagy más sérülés, súlyos betegség, pszichés trauma avagy betegség (pl. reaktív depresszió a magzat apjának bármilyen okból történő elvesztése miatt, stb.) érheti a terhes nőt, s főleg az utóbbi hatására megváltozhat életvezetési stílusa – íme a spontán vetélések néhány nem magyarázható-statisztikázható oka, ami mögött az van, hogy a lélek megérti: ellehetetlenült a terv.

S ahogy minden forrás hangsúlyozza: a később kialakuló tudat és a lélek közé a születés pillanatában leereszkedik Maya fátyla, vagyis a tudat nem ismerheti az élettervet. (Ha ismerné, nem beszélhetnénk fejlődésről: az ember – térképpel a kezében – csak bejárna egy megjelölt útvonalat s legfeljebb arra a következtetésre juthatna, hogy milyen jó kis térképe van J).

Visszatérve az én megszületésemhez: tehát az A program valósult meg – élő és életképes babaként bújtam az  anyámhoz, és semmit sem tudtam s ma sem tudok konkrétan arról, hogy miért jöttem vissza. Az anyám az apácák felháborodása ellenére az Antal nevet adatta nekem a keresztségben: ha már nem vett magához a szent, legalább gondoskodjék rólam, hiszen az ő nevét viselem. Lehet, hogy a halálomért imádkozás miatt, lehet, hogy másért, de tény, hogy kétszer elvetélt utánam. Feri öcsém csak négy évvel később, 1942-ben született. Legutóbb az én 70. születésnapomon volt együtt a három testvér. Akkor is egyértelmű volt mindhármunknak, hogy bár beszeghette az én fülemet még akárhány bácsi, én is Csíki István fia vagyok, hisz úgy hasonlítunk mindhárman rá és így egymásra is, mint négy tojás. 

S megint az A programról: szakmám egyik előnyeként módosult tudatállapotban fel-fellebbenthetem kliensem Maya fátylát, de csak annyira, amennyire a benne élő halhatatlan lélek a tudattalanon keresztül engedi-hagyja. A magam esetében is csak ennyit tehetek autohipnózisban: tudás helyett legfeljebb sejtem, érzem, hogy jó-e az, amit tettem vagy éppen teszek. De hogy mit tegyek, tehetek holnap vagy utána… (Olyan ez, mint a versírás: az ember egyszerűen nem tudja /még a poéta doctus sem/, hogy miként kell folytatni s főleg befejezni az írást – csak az van, amit most érzek s írok, s egyszer csak azt érzem-tudom, hogy: ennyi, vége, itt befejezem/abbahagyom.)

Egy biztos: bár él még mindkét testvérem s van öt gyerekem és még sok más emberi kapcsolatom, ha megkérdezem magamtól a legmélyebb transzban, hogy mit tennék, ha már csak egy fél évem lenne hátra, nem emberek jutnak az eszembe, nem is értéktárgyak, hanem az, hogy sürgősen be kell fejeznem ezt a 11. könyvemet, újra ki kellene adatnom a hatodikat, mert már fénymásolják, s félő, hogy valaki kiadja kalózban – vagyis biztos vagyok abban, hogy életem első számú értéke a tanítás: ez pedig egyrészt az írást jelenti számomra (tizenéves korom óta), másrészt pedig a gyógyulás megtanítását másoknak (harmincöt éves koromtól), mivel minden gyógyulás öngyógyítás valahol. De erről is majd később.