Első rész
Az I. csakra fejlesztése először (7 éves korig): mészáros – pilóta – tanító
A következő sorokat ugyancsak nem kell hinni – de több, mint ötezer évig nem lehet valótlanságokat mondani büntetlenül. S a szent iratok azt tartalmazzák, hogy minden egyes csakránkat úgy fejlesztjük hét évig, hogy az első évben az I. csakrát fejlesztjük az éppen fejlesztés alatt állóra, a második évben a II. csakrát ugyanarra, és így tovább: a hetedik évben a VII. csakrát. Ezért is annyira fontos az embergyerek első életéve: ekkor ugyanis az I. csakrát fejleszti az elsőre.
Ezt az I. csakrát bázis- (magyarul: alap-) vagy gyökér-csakrának hívják, szanszkritul muladhára a neve. (Aki ismer engem, az tudja, hogy nemcsak tanultam, de azóta is nagyon fontosnak tartom az etimológiát: a szó-származástant – álljon tehát itt egy kis magyarázat:) A muhla azt jelenti, hogy gyökér, az adhara jelentése: életfontosságú szerv; a szó szanszkrit formája tehát többet elárul a csakráról, mint bármelyik magyar fordítása.
Írtam, hogy mindegyik csakránk testileg, lelkileg és szellemileg is vezet, irányít, segít. Az I-III. csakrának különösen erős a testi működés-területe, bár a másik kettő is fontos. Testi szempontból az élni akarás, a vitalitás, az életösztön (együtt az ön- és a fajfenntartási ösztön) s a megbirkózás a mindennapokkal és ennek során a fizikai erő szerepének megélése jellemzi az I. csakra működését. De ide tartozik a túlélés, valamint – nemcsak testi szinten – a visszatartás és az elengedés.
Az elméleti alapvetés után három gyakorlati példa a visszatartás és az elengedés témakörében.
Megalapítása óta óraadó tanára vagyok a Szintézis Szabadegyetemnek. Egyik órám után megkeresett a nálam idősebb Jenő a következő problémával:
A Magyar Néphadsereg pilótájaként lezuhant a gépével. Addig-addig próbálta menteni, hogy a földi parancs ellenére sem katapultált (pedig ez nemcsak joga, de kötelessége is lett volna – ha másra nem, a kiképzési költségekre illik gondolni), így együtt csapódtak be. Nagy szerencséjére megúszta, fel is gyógyult, de gerincsérülése miatt csak beöntésre volt széklete. Szarral nem foglalkozunk – nyilatkozta a parancsnoka, de (feledve a kiképzési költségeket) díjazta a fiatalember gépmentési erőfeszítéseit és nyugdíjaztatta a huszonéves Jenőt, aki elvette az egyik ápolónőt a korházból, ahol kezelték. A hölgy most már feleségként adta két-három naponta a beöntéseket, és boldogan éltek több, mint harminc évig – amíg Jenő meg nem özvegyült. Ekkor az élete megkeseredett, mert nem szívesen és (talán részben emiatt) nem sikeresen avatott be titkába néhány nőt. Ilyen előzmények után keresett meg engem az akkor már több, mint három évtizede csak beöntésre ürítő Jenő.
Reklámízűnek tűnik, de csak leírom – a www.csikyantal.hu honlapomon is olvasható –, hogy a mások megtanítása önmaguk meggyógyítására az én rendelőmben az általam kidolgozott Holisztikus Integratív Terápia alkalmazásával történik. E három szó kezdőbetűje a HIT; és a T-t szívem szerint a Tanítás jelentésben használom elsősorban.
Nos, Jenő is nagyon sok csakra-gyakorlatot tanult többek között. A holisztikus jelző értelmében természetesen testi, lelki és szellemi szinten is segítették I. csakráját ezek; az integratív melléknév pedig az ő esetében arra utal, hogy megváltoztattuk az étkezési szokásait, továbbá megtanulta az autogén tréninget s az öt tibeti nevű jóga-gyakorlatokat (melyek az I. csakrára is pozitívan hatnak), rendszeresen végzett bizonyos múdrákat (ujj-tartásokat), egy ideig alkalmazta a DAVID 2001 típusú agytréner-készüléket, és megtanulta vizualizációval is segíteni-irányítani a gyomor-béltraktus működését. S ez most már évek óta kitűnően megy.
Más példa, az előző ellenkezője. Tizennégy éves volt az a Bea, aki már közel egy éve bárhol, bármikor összecsinálta magát: HÉV-en, tanteremben, a saját házukban, menet a földszintről az emeleti szobájába… Az orvosok a részletes, többször (és több helyen) megismételt korházi kivizsgálás után széttárták a karjukat a szülők előtt, és az orvostudomány határaira, illetve bizonyos idegi-lelki konstellációra hivatkoztak. Maradt a pelenkázás, ami aztán tényleg idegi-lelki problémákat okozott (viszont megmaradt a büdösség – Hofi után szabadon), míg egy tévé-műsor megnézését követően (lásd később) el nem jutottak hozzám.
Azért használtam többes számot, mert először a mama keresett meg. Mondtam neki is, hogy az állapotfelmérés (~ pszicho-diagnózis) után tudok érdemben nyilatkozni, de azt is mondtam, hogy egy ilyen nagy lányt már csak négyszemközt célszerű vizsgálni, ha igazi információkhoz akarunk jutni. A mama partner volt, így már az állapotfelmérés után tudtam felelősen nyilatkozni arról, hogy optimistán nézek a terápia elé, ami egyébként be is igazolódott. A HIT ebben az esetben azt is jelentette, hogy nemcsak a tünetet kiváltó okot sikerült megszüntetni a főleg módosult tudatállapotban végzett terápia során, de pozitív irányba változott a tinédzser értékrendje, emberi kapcsolat-rendszere és életvezetése is.
Ismét más, a hivatkozott tévé-műsorral kapcsolatban. A hipnózisról is szóló egyenes adásban hívott fel (mint később kiderült: álnéven) a harmincas Margó azzal, hogy tinédzser kora óta minden éjjel bepisil s közben orgazmust él át, de ez utóbbi csak ilyenkor sikerül – és én tudok-e hipnózissal segíteni rajta. A HIT szellemében azt válaszoltam, hogy valószínűleg igen, de nem én, mint a nagy fehér varázsló, hanem a módszer. Ám jeleztem azt is, hogy a hipnózis előtt és mellett más módszerek alkalmazása is szükséges lehet. A kedves Olvasó is érzi bizonyára, hogy Margónál két nagyon nem összeillő dolog kapcsolódott egy ugyancsak furcsa szimbiózisban, s ezek szétválasztása és külön-külön rendezése tényleg soktényezős feladat. A helyzet megoldása közben és után más problémák is a felszínre kerültek – minderről részletesen tudomást szerezhet a kedves Olvasó a Pszicho-dekameron címmel kiadott, filmnovellákat és verseket tartalmazó könyvem Második nap kezdetű novellájából.
Visszatérve az I. csakra működési területeihez, eddig főleg a testi funkciókról szóltam a visszatartással és az elengedéssel kapcsolatban. Az analógiás gondolkodás törvényei szerint azonban azoknál a lelki funkcióknál is erről van szó, amikor valaki nem tud megválni például régi, de már sérült, használatra alkalmatlan papucsoktól, s ugyanígy nem tud kilépni a már rég kiüresedett kapcsolatokból – vagy, hogy az ellenkezőjére is hozzak példát, a kukába dobja csak kissé megunt ruháit is, illetve az első vita okozta csalódás után azonnal elhajtja korábban körülrajongott partnerét…
Lelkileg és szellemileg az aktivitás-passzivitás polaritása, ugyanilyen szempontból a biztonság-bizonytalanság kategóriája, valamint az ősbizalom, továbbá eredetünk (gyökereink) megtalálása (történetek Gyula bácsi-apámról!!) tartozik ide.
Klausbernd Vollmar A csakrák című könyvében (Bioenergetic, Bp. 2002.) külön és részletesen szól az I. csakrával kapcsolatban a leföldelésről. „Ez azt jelenti, hogy a testünkben élünk, szeretjük azt és elismerjük szükségleteit, valamint korlátait. Saját testünk szeretete a feltétele annak, hogy szeretni tudjuk a másik ember testét is…” (I. m. 25. o.) Továbbá: „A gyökércsakra a születéssel függ össze. A születést az emberi élet legelső és legradikálisabb földelésének tekinthetjük.” (I. m. 27. o.)
Nézzük most ezt a témát: a fogantatás és a születés, valamint az azt követő időszak jelentőségét a nyugati (szerintem ugyancsak szent) tudományok szemszögéből.
Halhatatlan lelkem kiválasztotta tehát Péter Rózát és Csíki Istvánt. Nem tudatos ugyan bennem, hogy miért őket, s hogy mit is keresek itt - de (emlékezzünk csak Maya fátylának emelgetésére és az értékeim rendjére /hogy mit tennék, ha tudnám, hogy már csak egy fél évem van hátra/), azért vannak jelek és sejtések. Az anyám táncolása, piruettezése hat éves koráig – és lebénulása, nyomorékká válása; a füzetekbe írt nóta- és dalszövegek; a szeretet- és testi kapcsolat-igény már-már promiszkuus kielégítése, s ugyanakkor, egyidejűleg egyfajta szinte mazochisztikus ragaszkodás a gyakran szadistaként fellépő férjhez-apához (erre példák majd később olvashatóak) egyrészt. Másrészt pedig az apám „párválasztása” s ugyancsak sajátos ragaszkodása az anyámhoz, majd eltemettetése és halálának feldolgozása; viszonyulása három fiának nősüléséhez (példák érthetően ezekről is később); hihetetlen munkabírása és alkalmazkodása a kemény életfeltételekhez; a nóták, dalok szövegének „átírása”. S a háttérben az anyám és az apám esetében is az ő szüleik élete, életvitele! A könyv végén a kedves Olvasó megítélheti majd: átírtam-e és mennyire a történteket eddigi bizonyítványaim magyarázására…
Szinte biztosra vehetjük, hogy nem tervezett gyermek voltam, én sem. Az anyám a terhesség alatt testileg és lelkileg is sokat nélkülözhetett. Az apácák ima-ötlete is kétarcúan hathatott rá (is). Lelkem és a tudatcsírám kapta a leckét rendesen már a méhen belüli élet során is, egyéni tudattalanomban nem ideális energo-informatikai engramok (beíratok, bevésődések) keletkeztek. S hozzá a megszületés csak-engem-érintő plusz-traumái!
Péter Róza szembesülni kényszerült azzal, hogy szándéka ellenére élő, egészséges fiút szült. Talán az is belejátszott a névválasztásába, hogy hátha Szent Antal így majd később teljesíti az imába foglaltakat, s mégis magához szólítja a kis Csíki Antalt… Micsoda belső ellentmondások dúlhattak benne például egy szoptatás, tisztába tétel, fürösztés során! Ha felfogta egyáltalán, ha eljutott tudatáig a szituáció ördögi volta. Lehet, hogy lelkileg-szellemileg kiürülve-lebénulva csak gépiesen tette (második fiával némileg könnyebben, mint az elsővel), amit tennie kellett és lehetett. Életereje, vidám alaptermészete miatt ugyanakkor biztosan talált okot az örömre vagy legalábbis a mosolygásra, énekek dúdolására és a környezetében lévő férfiemberek megfigyelésére is…
S amikor váratlanul, előzetes értesítés nélkül, szakállasan, de némi pénzzel és egyáltalán hazatért az apám! Mit érezhettek külön-külön, és mit az első ölelés, összebújás alkalmával?
Az anyám elmondásaiból tudom, hogy én az első pillanattól kezdve féltem az apámtól. Akkor még nem volt (nekünk legalábbis nem) kiságy, járóka. A bölcső volt pólyás korunkig, s később egy pokróc a földön. Amikor megjött az apám, én sírni kezdtem és becsináltam, ki is kaptam azonnal: ütés, rúgás, valami hozzám vágása volt az én „köszönésem” viszonzása.
Eleinte általában egyetlen helyiségből állt a „lakásunk”, ahol szegény anyám csak módjával szellőztetett, bár bent volt a vécét s a szennyes ládát egyaránt helyettesítő „piszkos veder” is, de hát kint hideg volt, és a fa s a ritkán és drágán kapható szén kevés, az egyetlen tűzhely meg sokat füstölt – apámból tehát a nyávogásom és a büdösség hívhatta elő a valószínűleg egyébként is meglévő, egész nap elfojtásra kényszerült agresszív-szadista viselkedést.
Azt is az anyámtól tudtam meg (ezt is túl korán…), hogy az apám nem nagyon bírta az italt, ezért nem is nagyon fogyasztott – tehát nem a részegsége miatt vert bennünket. Ha kapott vagy vett is valakitől szeszt vagy pálinkát, abból vízzel, cukorral és aromával likőrt csinált az anyámnak. Rózsika pedig kipirult arccal énekelgetett és ölelgette őt, s ha nem kapott viszonzást, csúfolta, alázta az urát – erről már nekem is vannak emlékeim a kisgyerekkoromból. Mint ahogyan arról is, ahogy az anyám – szeretkezés közben – kéri vissza félrészegen az apámtól a szeretője fényképét, amit az megtalált valahol… Könnyű elképzelni Pista reagálását.
Arra tisztán emlékszem, hogy nagyon tudtam gyűlölni, néha sajnálni őket – de szeretetet soha nem éreztem egyikük iránt sem. Nem szerettem a testvéreimet sem. Négy éves voltam, amikor Feri öcsém megszületett. Az anyám a kórházban volt, az apám nappal a Dermata bőr- és cipőgyárban dolgozott, délután a banklin javítgatta a szomszédok és a család cipőjét, este pedig elment a pékségbe (lásd Az első őszről című verset).
Egyik este indulás előtt meghagyta Gyuri bátyámnak, hogy reggel, ha a kis mánus a hatoson, a nagy pedig a tizenkettesen van, adhat nekem enni, ha felébredtem, de ő büntetésből (mert megint bepisilt előző éjjel) csak akkor ehet, ha ő: Apuka hazajött (ez fél hét körül volt várható), s meghozta a friss kenyeret, zsömlét, kiflit. Gyuri persze azt mondta nekem többször is, hogy még nincs ott a mánus, én végül visszasírtam magam az álomba, de közben becsináltam, így az apám mindkettőnket jól elvert, mikor hazajött s mielőtt elment volna a Dermatába.
Vajon mit érezhetett út közben?
Hogy én mit éreztem akkor, arra is tisztán emlékszem. Azzal vigasztaltam magam ilyenkor, hogy én biztosan nem az ő gyerekük vagyok, s hogy értem jönnek majd az én igazi szüleim és elvisznek haza. Haza, ahol nincs gyerekek verése és szülők verekedése, ahol nem kell félni, ahol nincs hideg, sötét…
Egyszer valahogy a szomszédéknál voltunk a bátyámmal, biztosan az anyámék megkérték őket, hogy hadd vigyenek át minket, amíg elintéznek valamit az öcsémmel a városban; s én csak néztem a szép, tágas és csendes lakást, és azon töprengtem, hogyan kérhetném meg a szomszéd nénit, hogy itt maradhassak, hogy ők legyenek ezután a szüleim… Akik közül az igaziak persze eljöttek értünk, s mentünk haza, megint volt egy kicsi tiszta szesz vagy pálinka, amiből Pista likőrt varázsolt, Rózsika meg kipirult arccal énekelt, majd addig provokálta az urát, amíg az ismét agyba-főbe verte az egész családot, minket azért, mert sikoltoztunk… Pista, ne üss – kiabálta az anyám, Apa, öld meg – könyörögtem gondolatban én, pedig Apukának kellett szólítani és nem volt szabad tegezni: a Tessék szíves lenni… szavak előrebocsátásával kellett kezdeni a kérő mondatokat.
Hogy gyűlöltem őket, Istenem! Bár néha sajnáltam is őket, főleg az apámat – pedig tőle jobban féltem, ezért őt jobban is gyűlöltem -, de néha az anyámat is. Tőle nem féltem annyira: ő ritkábban ütött. Ő inkább az asztalt verte a fakanállal, nem minket. Ha hívott, nem is mindig mentünk oda, elfutottunk ehelyett: hiszen tudtuk, tisztában van azzal, hogy nehezen érne utol, ezért nem is indul utánunk…
Mészáros akartam lenni négy éves koromban, mert nagyon ritkán és nagyon kevés húst kaptunk enni, s mert az apám egyik öccse: Jóska hentes és mészáros volt. Számomra akkor még érthetetlen módon mégis mindig cukorkát szopogatott, nekünk is azt hozott, s nem az áhított húst, husikát. Pedig mondtam neki többször is az én rettenetes pöszeségemmel, hogy Titi Antita vagyom és métálos leszek, ha nagy leszek.
Az apám másik: Laci öccséhez egy félelmetes, titokzatos élmény kapcsolt. 43-ban lehetett, az apám katona volt (mint kisebbségit korábban is minden évben behívták néhány hónapra /lásd kikötését a királyi himnusz kicsúfolása miatt/, de amikor bejöttek a magyarok /mi így éltük meg Észak-Erdély visszacsatolását az anyaországhoz/, akkor előre megmondták az azonnal behívottaknak: a végső győzelemig harcolniuk kell). Talán, hogy az anyám jobban szem előtt legyen (külső kapcsolatok), az apám a bevonulása előtt az ő saját szüleihez költöztette az egész családját; ott laktak Laciék is. Itt legjobban az ivós-káromkodós, részegen csak románul beszélő nagymamámtól féltem, őt is gyűlöltem a legerősebben.
Egyszer kint játszottunk a nagy udvaron, és én megvágtam a kezem valami rossz zsilettel, csak úgy spriccelt belőle a vér. Persze üvöltve rohantam az anyámhoz, aki még nálam is jobban megijedt, szerencsénkre ott volt Laci bátyám, aki kimosta, fertőtlenítette és bekötötte a mély sebet. Közben én torkom szakadtából kiabáltam, s többször is el akartam menekülni a nagybátyám erős kezei közül, aki egyszer csak szorosan megfogott, megrázott és fennhangon így szólt: Pista, gyere haza, mert nem bírok Antikával! S uramisten, nyílik a szobaajtó, és ott áll az én apám katonaruhában…
Még évek multán is varázslatnak tartottam, ami történt, s nagyon tiszteltem, csodáltam a nagybátyámat, aki csak úgy hazarendelte a frontról, a háborúból az én rettegett apámat. Már csak azért is csodának éltem meg ezeket a perceket, mert az apám nem vert meg, hanem a karjaiba kapott s magához emelt, hogy éreztem dohány- és ital-szagát, szúrós bajuszát, nyáltól nedves ajkát (mert az a számomra szörnyű szokása volt, hogy a számat puszilta meg, nem az arcomat, mint mások). Később persze rájöttem, hogy ő biztos az alatt az idő alatt jött haza, míg mi az udvaron játszottunk, hogy is lehetett volna másként – de addig éveket éltem abban a hitben, hogy Laci bátyám csodálatos dolgokra képes…
Aztán én már pilóta akartam lenni. Sok repülőgép szállt el akkoriban fölöttünk, egyikük kényszerleszállást hajtott végre a közelben – nosza rohantak a felnőttek s velük mi is, hogy láthassuk, mi történt. Hát láttam is a pilótát füles bőrsapkában, pedig nyár volt, s olyan melles nadrágban, amit azelőtt bácsikon sose láttam. Duplaszárnyú volt a gép, s forgott a propellerje – nekem meg a fejem forgott jobbra-balra, ahogy hallottam a felnőtt férfiaktól ezeket az ismeretlen szavakat: duplaszárnyú, propeller… Már este eldöntöttem, hogy pilóta leszek, ha felnövök, s úgy elrepülők innen, hogy soha többet nem lát senki ebből a családból.
Szeptemberig csak erről álmodoztam, akkor viszont óvodás lettem, és megismertem az óvó néniket és Kardalus Mariskát. Mariska volt az első szeretőm. Bebújtunk az udvaron a bokrok alá. Ő paszulylevest főzött nekem boxos-skatulyában (bablevest cipőkrémes dobozban), de persze hideg és rosszízű volt a leves s kőkemény benne a paszuly.
– Baszom az anyád kurva istenit, Mariska – súgtam a lehető legdühösebb arccal, és a széthúzott két lába közé vágtam az egészet. – Te meg sikítsd azt, persze súgva, hogy Anti, ne üss – mondtam halkan, miközben láttam, hogy ugyanúgy fél tőlem, mint az anyám az apámtól.
Azért csak ráemeltem a kezemet, és rúgtam is felé, hogy még jobban féljen.
Ez volt a mi titkunk.
De Mariskának is tetszhetett, mert mindig elbújt velem a bokrok alá.
Esténként én meg arról ábrándoztam, hogy nyúlketrecben fogom tartani Mariskát, hogy ne lehessen szeretője; és ha rossz lesz, egész éjszakára az asztal lábához kötöm, mint az apám tette az egyik testvéremmel egyszer, likőrkészítés után.
Először az óvó nénik miatt akartam tanító lenni. Mert nagyon tetszett az, hogy mindent tudnak, mindent meg tudnak magyarázni, úgy, hogy mi megérthessük; és teljesen természetes volt, hogy halotti néma síri csendben hallgattuk a meséket. A halotti néma síri csend jelzős szerkezet sokáig mégis egészen mást jelentett nekem: azt, hogy kívülről látom magam a gyerekek között, ahogy nézzük az óvó néni száját, amiből jön a mese, amit én látok és érzek.
Egy évvel később ugyanígy néztem Nagy Lajos tanító úr száját; s láttam és éreztem azokat a képeket, amelyek a szájából jöttek. De tőle féltem is, mert vonalzóval ütötte az összeszorított ujjaink hegyét, ha rosszak voltunk; a pajeszunkat pedig addig húzta felfelé, amíg már lábujjhegyre kellett állnunk, s akkor adott egy hatalmas pofont, hogy csak úgy csengett a fülünk. Persze ettől még jobban tanító akartam lenni.
Mindez 45 őszén történt, akkor nálunk már egy éve véget ért a háború, és mi nagyon jól éltünk. Kertes házban laktunk, az apám akkor csinálta a forgó propellerű kisrepülőt a hinta tetejére. Dolgozott persze, mint egy állat: Dermata – bankli – pékség – néha egy-egy lakás, ház kifestése; a kuncsaftoknak már nem csak javítgatott a bankli mellett, de nekik is, és persze nekünk is csinált szandált, cipőt: vadonatúj bőrcipőben jártam iskolába. Az anyámnak továbbra is voltak bácsi-ügyei, melyek veréssel és néha gyerek-elcsinálással végződtek.
Nekem meg volt ezen egy őszön még egy ahhoz hasonló nagy élményem, mint Laci bátyám által az apám hazavarázslása: ültem a hintán, lengtem előre-hátra, gyönyörködtem a kertben s (mikor hátulról jöttem előre) a kis repülőben, és közben csak mondogattam, nem is tudom miért: pizdá lá mumetá, ami azt jelenti, hogy az anyád picsája. Így amikor leestem a hintáról, szentül meg voltam győződve róla s még évekig éltem abban a hitben, hogy a leeséssel a Jóisten büntetett meg, mert ok nélkül és sokszor csúnyát mondtam. Ráadásul, amikor bőgve rohantam az anyámhoz, mivel nem láttam a könnyeimtől, úgy beleléptem egy már csupasz bokorba, hogy az eltört ága átszúrta a lábam fejét; az apám harapófogóval húzta ki, és persze meg is vert istenesen; közben hallhattam, hogy baszom az anyád kurva istenit, Antika, miért nem vigyázol magadra.
Hát így telt az első hét évem.
